Én, a született városi soha nem tudtam magamat elképzelni egy ilyen helyen. Nyárra kibírom, de unom. Kiskoromban is lecipeltek ugyanide a szüleim (mert ők vettek itt a hegyoldalban ötven éve egy romos présházat), és irigykedtem azokra, akik úttörőtáborba mehettek (oda engem nem engedtek), vagy legalább üdülőbe. Sőt, még a lakótelepiekre is irigykedtem. Beton volt a jelem az óvodában.
A koronavírus-járvány idején költöztünk ide egy baráti családdal, és ott fordultam ki megszállott városi öntudatomból. Régóta üzemeltetünk itt egy borászatot, vannak házaink, nagy birtokunk. A covidélet nekünk maga volt a teljes idill. A gyerekek közösen fedezték fel az összes tücsköt, zsurlót, kifogták a sneciket, amikből este lakomát készítettünk.